Ligetvári Anita - Noiseg.hu

Újra itthon

Újra itthon hover background

Sze 06
2017

Már itthonról írok, visszatérve a sok év alatt felépített, megszokott környezetembe, rendembe, de természetesen belülről nem úgy vagyok, ahogy elmentem. Megtettem azt, amit kitűztem magamnak, kisebb nagyobb nehézségekkel megküzdve -és általuk növekedve-, lettem több önmagam, és ha jól sáfárkodom vele, akkor a környezetem számára is.

Innen visszatekintve, persze olyan könnyűnek és kis ugrásnak tűnik az egész, de azért benne lenni, megélni, és az akadályokat, problémákat megoldani ott és akkor nem tűnt olyan könnyűnek.

Most már látom, hogy mennyire fontos megtapasztalni mindennek az ellenpólusát egy idő után, kilépni a megszokottból, és nem arra várni, hogy majd egy krízis kidob onnan, és csak majd valahova elsodródom, ahonnan nagyjából ugyanott folytatom az életem, mint eddig. Törekedni kell arra, tudatosan tervezni és megvalósítani, hogy mikor és hogyan tud az ember változni, növekedni egy teljesen más közegben, élethelyzetben. Ez lehet a választott egyedüllét, kilépve egy nem működő párkapcsolatból, vagy egy munkahely váltás, vállalkozás indítás stb.

                                                            Titanic helyett móló jelenet Victoria-ban

Persze ehhez nem kell elutazni a világ másik felére, de nekem most erre volt lehetőségem. Emlékszem, hogy kb. 20 évvel ezelőtt, egy akkori nehéz időszakomban mondták a szüleim -már már erőltették-, hogy menjek ki egy évre Kanadába. Akkor minden porcikám ellenállt, és ma már tudom, hogy jól döntöttem, mert az csak egy menekülés lett volna a nehézségek és fájdalmak elől. Egyetlen előnye persze mégis lett volna, a jobb angoltudás, de hát az bármikor pótolható és fejleszt

Most, amikor egy stabil élethelyzetből és házasságból mentem el, sokkal jobban tudtam figyelni és befogadni az engem ért benyomásokat, nem túlélni mentem az életemet. Tudatosabb voltam, és a jelenben is tudtam élni.

Emellett erősen ott voltak a múlt emlékei is, hiszen azzal, hogy újra egy hónapot töltöttünk együtt a nővéremmel, sok minden előjött, feljött a gyerekkorunkból, a szüleinkkel való kapcsolatunkból, és a közöttünk lévő különbségekből.

Javaslom nektek, hogy üljetek le a testvéreitekkel, és beszélgessetek el arról, hogy ők hogyan is láttak, látnak titeket, mert nagyon meglepő dolgok jönnek fel!

Én mindig is úgy hittem, hogy a nővérem az erősebb, a bátrabb, a merészebb, én meg vagyok az óvatosabb, félénkebb, bátortalanabb, érzékenyebb. A legnagyobb meglepetésemre, ő pont fordítva látta, és még konkrét helyzeteket is felsorolt, és tényleg, magára a helyzetre én is emlékeztem, de én azt teljesen természetesnek vettem, és egy percig sem gondoltam azt, hogy az valaki szemében pozitívum, bátorító lesz. Persze én is ugyanígy tudtam példákat felhozni, amikor fel tudtam nézni a nővéremre, mert okosabbnak, ügyesebbnek éreztem nálam, de erről meg ő nem tudod, és nem gondolta, hogy azzal az aktuális reakciójával támogat engem. Tehát elő a jó kávéval vagy egy üveg borral, és kezdjetek el beszélgetni, hogy ki milyennek látta gyerekkorában a másik

Ami nehéz volt az együtt töltött egy hónapunkban, hogy újra össze voltunk zárva, egymásra voltunk utalva. Ez természetesen gyerekkorban nem olyan nehéz, talán kamaszkorban összecsapnak az ember feje felett a hullámok, mert annyira vágyik a privát szférára, de most felnőtt korban, mind a kettőnknek nagyon kellett alkalmazkodni a másik ritmusához, életviteléhez, szokásaihoz. Én úgy éreztem, hogy minden bizotnság, megszokott dolog és környezet eltűnt alólam, és ezt nagyon nehéz volt elfogadnom, megélnem.

Majdnem ötven évesen egy család, egy háztartás, egy egyéni praxis  felépítése és csoportvezetések után, ott állni egy másik ország és egy másik ember életében, és próbáltam hasznosnak érezni magam, de nem volt könnyű feladat. Hirtelen nagy volt a változás, nem volt átmenet, de elfogadtam a helyzetet, és próbáltam megkeresni az adott helyzetben az üzenetet, a tapasztalási, tanulási lehetőséget.

Gyakoroltam a spontaneitást is, mert a sváb vérem szereti az előre eltervezett és következetesesn végrehajtott feladatokat. Ebbe egy kicsit sikerült belelazulnom, igyekszem megőrizni ezt, ezzel is növelve az intuitív képességeimet.

Ebben egyébként teljesen különbözünk egymástól, mert a nővérem -legalábbis szerintem-túlságosan lazán éli az életét, nagyjából mindenféle rendszer nélkül. Ő ezt művészi életnek, én inkább káosznak hívom, de az utolsó két hétben észrevettem, hogy bekúszott némi rendszer a hétköznapjaiba, elkezdett tudatosabban előre tervezni, és el is ért a végrehajtásig. Csak csendben örültem magamban, de szerintem ő is, amikor egy-egy helyzetben hirtelen felindulásból változtattam az addigi szigorú stratégiámon. Egy kicsit mind a ketten változtunk, alakultunk az elmúlt egy hónap alatt.

A búcsúzás keserédessége a repülőtéren érte el a csúcspontját, amikor tudatosult bennünk, hogy mindenki visszakapja a saját életét, de ez azzal jár, hogymegint tízezer kilométer lesz közöttünk, és újra csak az online telekommunikáció tartja életben a kapcsolatunkat.

Nem lesznek közös ebédek és vacsorák, séták és vásárlások, filmnézések alatti röhögések és sírások, veszekedések és kibékülések, csak történet mesélések, hogy mit éltünk át külön-külön.

A könnyes búcsúzás után, üldögéltem a tranzitban, amikor mögöttem magyar szóra lettem figyelmes. Egy hölgy ült mögöttem a lányával. Megszólítottam őket, és megbeszéltünk, hogy a torontói reptér labirintusán együtt küzdjük át magunkat. Miközben várakoztunk feltettük egymásnak a szokásos kérdéseket. Honnan jössz? Mivel fogalkozol? Kinél voltál? Meddig voltál?

Az első kérdés válaszánál már éreztük, hogy itt valami furcsaság indul, mert mind a ketten Győrből jöttünk. Amikor mondtam, hogy légzésteraputa vagyok, felkiáltott, hogy „Én légzésteraputát keresek!”. Amikor elérhetőséget cseréltünk, kiderült, hogy ő már készül hozzám. Az utolsó mondata a következő volt: Azt hiszem ennél nagyobb jelet már ne akarjak, hogy megértsem merre kell mennem!

És mindez még mindig tízezer kilométerre történt az otthonunktól. Ezek után senki ne kételkedjen a Nagy Rendező jelenlétében -akit hívhatunk bárhogy, Istennek, Univerzumnak is, ki-ki a maga hite szerint, mert az biztos, hogy nem vagyunk egyedül.

Közel egy héttel a megérkezésem után, kezdem felfogni és érezni, hogy mennyivel lettem erősebb, belülről gazdagabb, mit ismertem fel amin változtatnom kell, és mi született meg bennem, amivel növekedtem, és önmagam, a szűk és a tágabb környezetem számára is több lehetek. Igyekszem megélni és átadni ezeket, és pozitív nyomot hagyni a Földön amíg itt vagyok.

Köszönöm a családomnak, hogy elengedtetek, barátaimnak és ismerőseimnek, hogy érdeklődtetek és visszavártatok, és neked, hogy akár ismeretlenül is, olvastad a blogomat!

Közelgő események

Hírlevél feliratkozás

Rólam

ligetvari_anita_smallA pályaválasztás során a segítő szakmák felé húzott a szívem. Az ELTE­Természettudományi Karán végeztem mikrobiológus­technikusként, és hét évig dolgoztam a Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ Mikrobiológia Kutatócsoportjában. 2001-ben elvégeztem a MANTRA Alternatív Természettudományi Szabadegyetem 3 éves képzését, ahol parapszichológusi oklevelet szereztem. Ezzel párhuzamosan kezdtem el a Transzperszonális Pszichológia és Légzés Intézet 3+1 éves képzését. 2003-ban transzperszonális pszichológus­légzéstréner oklevelet kaptam, amelyet ma már Transzperszonális Vivation­légzéstrénernek neveznek. 2008-ban kaptam meg a transzrelaxációs­terapeuta oklevelemet. 2011-ben a DONA (Észak Amerikai Dúlák Szövetsége) egyik oktatótanára, Debra PascaliBonaro által tartott posztpartum (gyermekágyi)dúla, majd 2012ben a Napfogyatkozás Egyesület szervezésében Gyászcsoportvezető képzésen vettem részt. Jelenleg a LEA (Lelki Egészségvédő Alapítvány) győri, művészeti terápiás­foglalkoztató képzésén veszek részt. 2001 óta egyéni terápiákat, csoportokat, hétvégi műhelymunkákat, előadásokat vezetek és tartok.