Ligetvári Anita - Noiseg.hu

Hogyan tudja jó vagy rossz irányba befolyásolni egy anya a gyereke sorsát?

Arról már sokszor hallottunk és természetesen tapasztaltuk is, hogy mennyire fontos az anya-gyermek kapcsolat. Most már sok fajta kutatás, tapasztalat is igazolja, hogy az anya és a gyermek közötti kapcsolat már a fogantatás pillantában elkezdődik, és vannak olyan -jól működő- alternatív irányzatok is, ahol azt tapasztalják, hogy a problémáink bizonyos százalékát a fogantatásunk előtti hónapok is befolyásolják. Milyen hatások érték az édesanyánkat, illetve a szüleinket ezekben a hónapokban? Ezek a hatások rögzülnek a testben, a szaporító sejtekben is, így a fogantatáskor továbböröklődnek. Ezt még bonyolítja a transzgenerációs mintázatunk is, tehát, hogy a felmenőink – szüleink, nagyszüleink, dédszüleink- megélt életeseményei, és az ehhez kapcsolódó pozitív vagy negatív érzelmeik.

Tehát azt kijelenthetjük, hogy nem igaz a mondás, hogy minden újszülött tisztalappal indul. A tapasztalat azt mutatja, hogy elég határozott életmintázatot kapunk a felmenőinktől, és akkor még nem is beszéltünk a reinkarniációs lenyomatokról. De maradjunk csak a mostban, szüleinknél, közelebbről nézve pedig édesanyánknál, hiszen vele testi lelki köldökzsinór alakul ki, és a közösen átélt emlékeket életünk végéig hordozzuk, sőt tovább is tudjuk örökíteni.

Mivel mindenki fejlődni születik le a földi létbe, ezért se mi, se a szüleink nem vagyunk tökéletesek, hibákat követünk el, rossz döntéseket hozunk, és ez hatással van a jövőnkre, illetve az utánunk jövő generációkra is. Ha felismerjük a problémákat, az ismétlődő nehézségeket az életünkben, akkor lehetőségünk van kijavítani azokat, így önmagunkon, az előttünk lévő és az utánunk jövő generációkon is segíthetünk.

Az alábbi két történetben egy hölgy és egy férfi életpéldája olvasható, akiknek mély és traumatikus élményük volt az édesanyjukkal, és ez kihatott az emberekkel való kapcsolatukra, sikerességükre, illetetve a párkapcsolatukra.

Volt egyszer egy fiatal, húszas évei végén járó lány akinek gondjai voltak a munkahelyi beilleszkedéssel. Szép, okos, jóindulatú és gyakorlatias volt, de valahogy a női munkatársakkal nem találta az összhangot -és sajnos pont olyan helyen dolgozott, ahol nők vették körül-, szinte mindig konfliktusba keveredett velük. Nem volt mögötte rosszindulat, csak kisebb-nagyobb félreértések, rossz, illetve meg nem értett kommunikáció, és később az ebből kialakuló hibázástól való félelem. A lány egyre zárkózottabb lett, inkább nem érintkezett senkivel, csak elüldögélt a helyén, egyedül ette az ebédjét, és a közös szülinapozásokon is kelletlenül és zavartan álldogált, alig várva, hogy visszamehessen a helyére. Érezte, hogy vele nincs rendben valami, de hiába olvasott utána, nem tudott másként viselkedni, nem oldódtak fel a félelmei, szorongásai. Érezte, hogy segítségre van szüksége, ezt a helyzetet nem tudja egyedül megoldani.

A légzésfolyamata során kiderült, hogy édesanyja fiúnak várta őt -hogy örömet okozhasson a férjének és a saját édesapjának, mert akkor talán szerethetőbb lesz-, és amikor kiderült, hogy lánya lesz, az édesanyja csalódott volt. Ezzel az érzelmi mintázattal jött a világra, és csatlakozott a társadalomhoz. Amikor tudatosítottuk a módosult figyelmi állapotban, hogy az édesanyjának magával szemben voltak elvárásai a születendő gyermeke nemével kapcsolatban, és hogy ő neki biztonságos elfogadnia magát lánynak, feloldódott a feszültség benne. Néhány hét múlva érezhetően nőtt a magabiztossága, az önbizalma, kapcsolatba tudott lépni a női munkatársakkal -akik a negatív mintázatban az anyával való sérült együttműködést mutatták-, és egyre kevesebbet hibázott, hiszen sikerült a saját nőiségét elfogadnia, hogy neki nőként helye van a családban és a társadalomban.

Egy 30-35 év körüli férfi keresett meg, aki párkapcsolati krízisben volt. Elég furcsa forgatókönyvet hozott, mert neki nem az volt a problémája, hogy nincs párkapcsolata, vagy nem mer megnősülni, családot alapítani, vagy nem tud gyermeket nemzeni, hanem súlyos depresszióba esett, amikor kilépett a kapcsolatból. Már több hölggyel is szakított, és egyre mélyebbek és hosszabbak lettek a depressziós időszakai. Gyógyszerek segítségével sikerült kijönni belőle, de tudta, hogy a következő szakításnál megint a mélységbe zuhan, és előre retteget tőle. Az ő elmondása szerint napokig feküdt a besötétített szobában az ágyában, nem mosakodott, nem evett, nem aludt. Elég nehéz volt elképzelni őt egy ilyen helyzetben, mert hozzám, egy magas, jóképű, ápolt, intelligens férfiként érkezett.

Elkezdtünk dolgozni, és néhány alkalom után az egyik légzésfolyamatban felismerte, hogy az édesanyja ugyanilyen volt, amikor az édesapjuk elhagyta őket. Az apa tartotta a kapcsolatot a fiaival, de a szülők házassága végleg felbomlott. Ekkor a kliensem, mint az első fiúk legtöbbje, önkéntelenül – megpróbálva enyhíteni az anya depresszióját- beállt az apa helyére. Partnere lett a mindennapi ügyek intézésében, és lelki „támaszként” is funkcionált. Tehát parentifikálta, azaz felnőtt helyzetbe helyezte magát 12 évesen. Ennek az a hátránya, hogy ilyenkor megakad a korának megfelelő lelki és pszichikai érés, és ez a deficit jelentkezik majd a felnőtt életszakaszaiban. Párkapcsolat, családvállalás, önérvényesítés stb témákban. A folyamat során tudatosítottam benne, hogy a nőknek -és így az anyukájának is- van megküzdési stratégiájuk, és fel tudnak állni a nehéz, fájdalmas helyzetekből önállóan is, és biztonságos a nőket szomorúnak, elesettnek látnia. Miután ezt felismerte láthatóan megkönnyebbült, a félelme megszűnt, és lekerült a válláról a teher, hogy ő felelős az anyja, illetve a nők jóllétéért. Néhány hét múlva felhívott, hogy sikerült szakítania a barátnőjével, akivel már több mint egy éve nem volt jó a kapcsolata. Ő a depressziótól való félelme miatt -amit az anyukájától látott a család szétesésekor- nem tudott kilépni. A barátnője már régebb óta ismerte, ezért látta őt más lánnyal való szakítás utáni állapotában, ezért ő sem mert kilépni a kapcsolatból, amelyben egyikőjük sem volt boldog. Végre sikerült és mind a ketten felszabadultak voltak! Néhány hónapig még kapcsolatban voltunk, és teljesen jól alakult a sorsa. Egyedül volt, de nem esett vissza a depressziós állapotába, és még egy képességeinek megfelelő állást is kapott. Végre megengedhette magának, hogy csak önmagára figyeljen, jól érezze magát a saját életében.

Ez csak két példa volt, hogy mekkora hatással van ránk édesanyánkkal való kapcsolatunk a fogantatásunktól életünk végéig, és ha ez élmény negatív volt, akkor azt a légzésterápia segítségével hogyan lehet kijavítani.

Közelgő események

Hírlevél feliratkozás

Rólam

ligetvari_anita_smallA pályaválasztás során a segítő szakmák felé húzott a szívem. Az ELTE­Természettudományi Karán végeztem mikrobiológus­technikusként, és hét évig dolgoztam a Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ Mikrobiológia Kutatócsoportjában. 2001-ben elvégeztem a MANTRA Alternatív Természettudományi Szabadegyetem 3 éves képzését, ahol parapszichológusi oklevelet szereztem. Ezzel párhuzamosan kezdtem el a Transzperszonális Pszichológia és Légzés Intézet 3+1 éves képzését. 2003-ban transzperszonális pszichológus­légzéstréner oklevelet kaptam, amelyet ma már Transzperszonális Vivation­légzéstrénernek neveznek. 2008-ban kaptam meg a transzrelaxációs­terapeuta oklevelemet. 2011-ben a DONA (Észak Amerikai Dúlák Szövetsége) egyik oktatótanára, Debra PascaliBonaro által tartott posztpartum (gyermekágyi)dúla, majd 2012ben a Napfogyatkozás Egyesület szervezésében Gyászcsoportvezető képzésen vettem részt. Jelenleg a LEA (Lelki Egészségvédő Alapítvány) győri, művészeti terápiás­foglalkoztató képzésén veszek részt. 2001 óta egyéni terápiákat, csoportokat, hétvégi műhelymunkákat, előadásokat vezetek és tartok.