Ligetvári Anita - Noiseg.hu

Victoria három nő élettörténetén keresztül

Victoria három nő élettörténetén keresztül hover background

aug 26
2017

Victoria városát három hölgy életén keresztül szeretném bemutatni neked. A háromból ketten már nem élnek, csak a szellemük, életük pozitív nyomai vannak közöttünk.

Először Elain-t szeretném bemutatni, aki két napot etetett, itatott és szállást adott nekünk, furikázott bennünket, és bemutatta Victoria, egy nap alatt megnézhető szép helyeit és nevezetességeit.

De mielőtt elmerülnénk a női sorsokban, néhány mondatot írok magáról a szigetről. Victoria Vancouver sziget fővárosa. A sziget egy nagy földrengéskor leszakadt a kontinensről, így egy szigetekkel és fjordokkal szegélyezett másfél órás hajóúttal lehet átmenni Vancouverből, és onnan még egy órás buszozással érkezünk meg Victoria-ba, ahonnan már csak az óceán nyílik. A partról látszó hegyek már az USA-ban vannak.

Bár most egy kopárabb arcát mutatja a természet az aszály és az öntözési tilalom miatt, de szerencsére vannak azért olyan kis részei a városoknak, ahol az emberek és a hivatalok öntözik a földeket, így el lehet gyönyörködni egy-egy virágoázisban.

Akkor először bemutatom nektek Elaint a házigazdánkat, aki a nővérem egyik barátnője.

A célom az ő bemutatásával az, hogy lássuk, milyen női sorsok vannak, és hogyan lehet növekedni a nehézségekben, és megtalálni az új utat a élettervek teljes összeomlása után is.

Elain egy nyugdíjas hölgy -megesketett, hogy a korát nem írom le-, és abba az idősebb nők csoportjába tartozik, akiket én példaképeimnek tartok.

Elain Kanada középső részén nőtt fel, ment férjhez, nevelte fel a gyerekeit, és férjével úgy tervezték, hogy nyugdíjas éveiket Victoria-ban élik majd. Itt vettek egy kis házat, amit a saját arcukra formáltak, és amikor éppen hátradőlhettek volna élvezni az életüket, a férje összeesett, és szívinfarktusban meghalt a nappaliban. Elain ott állt egyedül, egy akkor még idegen helyen. Úgy döntött, hogy nem megy vissza a szülőföldjére, a családjához -ami a gyász feldolgozás szempontjából egy okos ötlet, és talán egy jó női megérzés volt-, hanem ott folytatja tovább az életét, ahol a férjével elkezdték.

Azóta eltelt tizenöt év, és én egy életvidám, nyitott, jó humorú, jövőbe néző hölgyet ismerhettem meg benne, aki nagyon-nagyon szeret enni és etetni.

Az első történet, amit hallottam tőle, hogy mennyire megijedt, amikor pár héttel ezelőtt a családjától a három napos vonatúton hazafelé jövet, értesítették őket a sínproblémáról -erről irtam már itt-, és azt mondták nekik, hogy tíz órát fognak késni.

Elainnek nincs mobilja, ezért nem tudott minket értesíteni a késésről, de ez nem okozott neki problémát, mert úgy gondolta, ha nem érünk rá ennyit várni, akkor nem alszik nálunk, hanem egyenesen Victoria-ba megy. De ami ijedséget okozott neki, és gyorsan keresett is egy hivatalos személyt a vonaton, aki hivatalos(!) választ tudott neki adni a felmerülő kérdésére, ami a következő volt: Van-e a vonaton elég étel ennyi embernek, ennyi időre?

Ez kérem egy roppant fontos kérdés, annak az embernek, aki az ikerbátyjával növekedett harmadik és negyedik gyerekként az édesanyjuk méhében, és nagyon szegények voltak, de mivel akkor még sokkal ritkábbak voltak az ikerterhességek, a közösség a csodájára járt a hírnek, és mindenki vitt az édesanyának valamilyen ételt, hogy legyen ereje egészséges és erős babákat szülnie.

Persze, felébredt bennem a szakmai kíváncsíág, hogy mikor tudta meg az édesanyja, hogy ikreket vár? Láss csodát- ultrahang nélkül is van élet -, az várandósság felénél a bába/szülésznő már hallotta a két szívhangot, és igen, természetes úton születtek meg. Számomra furcsa módon kórházban -úgy gondoltam, hogy otthon vagy maximum szülőotthonban szültek akkor a nők-, de mondta Elain, akkora már Kanadában intézményesítették a szülést.

Mivel ő egy farmon felnőtt, mezőgazdaságból megélő családból jött, fel van készülve minden nehézségre.

Victoria egy földrengés zónában fekszik, ezért a lakosok fel vannak készülve arra , hogy bármikor beindulhat egy földrengés. Elainünk is előrelátó természetesen, de szigorúan megőrzi a nőességét bármilyen kritikus élethelyzetben! Ezt láthatod a következő képen is, hogy egy hölgy mivel védi a fejét az esetleges földrengés okozta házomlástól!

Mivel imád énekelni, táncolni és zenét hallgatni, ezért a rózsaszín fejvédő mellett, egy kb. 1958-ból származó rádiót és hangosbeszélőt is készenlétben tart, amit be is mutatott nekünk, és valóban működött!

Kivánom neki, hogy még sokág éljen, és magunknak pedig azt, hogy legyen erőnk ugyanígy megbírkózni a nehéz élethelyzeteinkkel, veszteségeinkkel!

A második hölgy története, amit meg szeretnék mutatni neked egy kicsit furcsa lesz, de én szeretem a formabontó, keretei közül kilépő női életeket. Ő pedig Isabella Mainville Ross, akiről mi európaiak valószínű, hogy soha nem hallottunk. Ő volt az elős női farm tulajdonos British Columbia-ban.

Ettől persze még én sem esnék hanyatt, de Isabella, miután a férje halála után megvásárolta a farmot -mert akkor még nem örököltek a házastársak egymás után, főleg nő a férfitől!-, és amikor idős korában elfáradt a farm vezetésétől, a végrendeletében a városra hagyta azzal a megkötéssel, hogy alakítsák temetővé. Mivel sok fa található rajta, amiket Isabella ültetett vagy hagyott meg -mégis csak egy mérsékelt esőerdő közepén vagyunk- az évtizedek során, egy kellemes , árnyas hellyé nőtte ki magát, egyik oldalát a Csendes Óceánnal határolva. Egy kicsit szimbolikusan is a másvilágra való átkelést szimbolizálva.

A temető most sajnos sárga volt a kiégett fű miatt, de ez egy megfelelően csapadékos nyáron gyönyörű zöld lehet. Ez nem szegte kedvét az őzeknek vagy szarvasoknak, hogy egy kicsit legelésszenek és pihenjenek a temetőben.

Állítólag sokan látták már Isabella fekete ruhás szellemét sétálni a temetőben, nekem sajnos nem mutatta meg magát, pedig nagyon nyitott voltam a találkozásra!

A harmadik hölgy is ebben a temetőben nyugszik. Ő Emily Carr festőművészhölgy, akit a kora sajnos nem tudott értékelni. Azt hiszem ilyenről már hallottunk..

Emily egy kilenc gyermekes család második gyermeke, akinek már kiskorában megmutatkoztak művészi képességei. Angliában tanult festészetet, aztán Kanadába visszatérve csatlakozott egy női festők köréhez, ahonnan kitették a szűrét, oda nem illő viselkedése miatt. Az 1800-as évek végét írjuk, és Emily kifinomult női festőkörben cigarettázott, erősen és gyakran káromkodott.

Kicsivel később megtalálta a saját stílusát és témáját, mert az indiánok életét, és az általuk készített totemoszlopokat festette meg többek között.

 

Akkor ezt mindenki feleslegesnek és időpocsékolásnak tartotta, de később kinccsé változtak Emily festményei, mivel az indiának nem az utókornak, hanem a természetes körforgásnak készítik a dolgaikat, és számukra nem jelent lelki traumát, ha lekopik a festék, vagy egy ház, egy szobor vagy egy totemoszlop kidől.

Emily ezeket a ma már nem létező, emberi kéz alkotta, és sok üzenetet hordozó dolgokat örökítette meg nekünk, az utókornak.

Ma már sok ember tesz a sírjára különböző bohókás vagy szép dolgokat, így emlékezve rá, és elfogadva a munkásságát.

Hálás vagyok, hogy Victoria megmutatta nekem ennek a három bátor és csodálatos hölgynek az életét és történetét.

Hazafelé gyönyörű színekkel búcsúzott a Nap és Vancouver sziget hazafelé.

Közelgő események

Hírlevél feliratkozás

Rólam

ligetvari_anita_smallA pályaválasztás során a segítő szakmák felé húzott a szívem. Az ELTE­Természettudományi Karán végeztem mikrobiológus­technikusként, és hét évig dolgoztam a Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ Mikrobiológia Kutatócsoportjában. 2001-ben elvégeztem a MANTRA Alternatív Természettudományi Szabadegyetem 3 éves képzését, ahol parapszichológusi oklevelet szereztem. Ezzel párhuzamosan kezdtem el a Transzperszonális Pszichológia és Légzés Intézet 3+1 éves képzését. 2003-ban transzperszonális pszichológus­légzéstréner oklevelet kaptam, amelyet ma már Transzperszonális Vivation­légzéstrénernek neveznek. 2008-ban kaptam meg a transzrelaxációs­terapeuta oklevelemet. 2011-ben a DONA (Észak Amerikai Dúlák Szövetsége) egyik oktatótanára, Debra PascaliBonaro által tartott posztpartum (gyermekágyi)dúla, majd 2012ben a Napfogyatkozás Egyesület szervezésében Gyászcsoportvezető képzésen vettem részt. Jelenleg a LEA (Lelki Egészségvédő Alapítvány) győri, művészeti terápiás­foglalkoztató képzésén veszek részt. 2001 óta egyéni terápiákat, csoportokat, hétvégi műhelymunkákat, előadásokat vezetek és tartok.